2024.

Ruttka Andrea ÖSSZTŰZ című kiállításán, Saly Noémi képelemző-beleérző bezárója 2024. október 15-én 18 órakor, az Óbudai Társaskör Pincegalériájában. (Az elhangzott beszéd utólag leírt és minimálisan szerkesztett változata.)

Gyertek közelebb! Nem lehet, hogy ennyire irtózzatok tőlem… (nevetés és közeledés) Csak mert hogy ha húsz méterre vagytok tőlem, ordítanom kell… (Tóth József /FÜLES/ odasiet, és átöleli Noémit, nevetés)… aki egy kicsit rosszul hall, pláne jó lenne, ha közelebb jönne énhozzám… egyébként meg úgy, mint az iskolai kórusban, kicsik elöl, nagyok hátul (nevetés), és akkor mindenki mindent jól hall! (nevetés)

Szóval, jó estét kívánok, szerbusztok – kivel milyen viszonyban vagyok –, most be kell zárnom ezt a kiállítást, ez a föladat, ugye, ez egy úgy nevezett finisszázs, és én őszintén sajnálom, hogy a művészek nem találtak ki valami nevet erre is. Mert a vernisszázst, azt az ember érti, hogy utolsó lakkozás, de a finisszázs, hogy hát most nekiesünk, mint tót az anyjának, becsukjuk, bezárjuk, semmi költészet az egészben nincsen, de hát most ez a dolog, hogy finisszázs van. És hogyha azt mondom, hogy egy kiállításnyitás és -csukás, az mindig egy ilyen költői aktus, akkor itt most nekem az első gondolatom – amikor megint jöttem megnézni – az volt, hogy te Úristen! ugye az Andrea nem szedi ki ezeket a gombostűket?!? (derültség) Merthogy berakni egy micsoda brutális meló lehetett! Mert ugye bárki, aki varrt már, vagy látott közelebbről gombostűt, az se tudja elképzelni, hogy ez micsoda…

Ahogy Andrea írja (Ruttka Andrea: Gombostű filozófia) a kiállításnak ebben a nyúlfarknyi szövegében: a gombostű jelet hagy! Az a feladata, hogy ideiglenesen összetartson valamit, ideiglenesen biztonságba helyezzen egymáshoz képest két valamilyen darab textilt, de ha akarjuk, ha nem, jelet is hagy az anyagon. És ez az egész kiállítás is egy ilyen jelhagyás. Nagyon pici jelek, nagyon pontos jelek – van ez a ronda szó a magyarban, hogy tűpontos valami –, hát ezek a tűpontos jelek jelennek meg ezeken a képeken. És amikor először jöttem kiállítást nézni, akkor képedtem azon el, hogy ez a nagyon pici jel, ami egy kicsi gombostű, milyen nagyon jelentős tud lenni, milyen erős tud lenni önmagában is, de csapatban meg aztán pláne. Hogy olyan pici egy ilyen gombostű, mint egy fércöltés, de annál sokkal díszesebb, annál sokkal fényesebb, annál sokkal beszédesebb, és hogy ez a piciség kijelöl másik gombostűkkel utakat, lehetőségeket, kijelöl irányokat, kijelöli dolgoknak az összetartozását, itt pedig ilyen tömegben, ilyen sokaságban egyszer csak ezek az icipici jelek sokkal, sokkal több mindent ki tudnak mondani, úgyhogy kétségtelenül átcsap, abszolút átcsap minőségbe… és egy ilyen apró, pirinyó jelből egy jelrendszer tud kibontakozni.

TŰZLÉTRA című kép

Nagyon sokféle ezeknek a kicsi jeleknek az egymáshoz való viszonya is, teljesen más tud lenni akkor, amikor mondjuk egy létra fokai a Tűzlétra című képen. A létra fokai nagyon fegyelmezettek, nagyon egymáshoz igazodnak, és nagyon nagy erővé válnak így egy sorban.

TŰVÉ TEVŐK című kép

Egészen másfajta jelrendszer bontakozik ki akkor, amikor a képen egy Magyarország térkép jelenik meg, piros, fehér, zöld és semmilyen színű gombostűkből összeróva, és elkezdi az ember magában csöndesen kucorogva lefordítani ezt, hogy hiszen itt vagyunk mindannyian a pirosfehérzöld fejünkkel egy ilyen kusza rettenetben, egymást szurkáljuk, egymást böködjük, egymás elől vesszük el a levegőt, és hogy mi van?!? Tehát hogy ezek a tűk az én számomra elég gonoszak, bocsesz… mert vannak olyan tűk, amelyek összesimulnak, nagyon szeretik egymást, és nagyon jóban vannak egymással – de pont ezek a tűk itt, ezen a térképen nagyon-nagyon azt mutatják meg nekünk, amiben mi most pont élünk.

KÜLÖNC című kép

Azt is tudja a tű, hogy virágzik… még azt is tudja a tű, hogy a maga pici, egyenes, fegyelmezett, feszes, kemény kis mivoltában összeszövetkezik más tűkkel, és megjelenik egy hajlékonyság, megjelenik egy idomulás, megjelenik egy összesimulás… de a képen megjelenik egy elkülönülés, megjelenik a különválás is. (Bocs, már nem emlékszem, mi volt a címe annak a képnek – megsúgva: KÜLÖNC) Tessék… tehát a másság, a hajlékonyság, a többiek összebújása, a többiek egymásnak felelgetése, és akkor egyszer csak megjelenik valami más. A többiek kommunikálnak egymással, ő nem, ő külön áll, ő magába fordul, gondolkodik, ő leszegi a fejét, hátat fordít a többieknek. Ugyanabból az anyagból vagyunk, ugyanabból a matériából, ugyanazokból a tűkből vagyunk… Úgy hogy csodálatos nyelv ez!

TERÜLŐ MINTA 2015 című kép

Nekem az egyik roppant nagy kedvencem a kvázi drótkerítés, ami összeáll ebből a rengeteg mennyiségű gombostűből. Ezekből a kis méhsejtekből, amik lehetnek igen, talán méhsejtek, persze, lehetnek, de leghamarabb nekem mégis csak egy kerítés jött be róla, és ez a kerítés is úgy születik, hogy kicsi, gyenge, esendő, irinyó-pirinyó, kis vicik-vacak elemek ezek a tűcskék, de ezekből is fel tud állni egy egyszer csak áthatolhatatlan fal. Egy valami, amin nem fogunk tudni átjutni, valami, amin nem fogunk tudni átmenni, ami mögött most itt éppen egy feketeség van. Talán jobb is, ha nem kell átmenni rajta…

TŰRÉSHATÁR című kép

Ugyanez a sokaságból fakadó nagy átváltozás, a fehér alapon lévő tűzés teljesen egyértelműen utal énszerintem a hang-rezgésekre. Ahogy ezt le szokták írni, leképezzük, vagy megjelenik. Amikor mondjuk, az ember rádiót hallgat az interneten, akkor „blublublu” megjelennek, és ott van mögötte valamilyen hang, egy nem tudom mi, egy üzenet, egy beszéd, amit én innen nem tudok dekódolni. De valamit hallok. Vannak gyerekek, akik képesek ezeket a jeleket érteni, hogy mi ez a zene, ők megismerik. Legyen fülünk a hallásra…

IRÁNYTŰ című kép

Ezen a képen ezek a tűk megint teljesen más dolgokat kezdenek felidézni. Nyakéket, karkötőt… valami elveszett, széthullott ékszert. Nekem az jött elő, hogy ezen a fekete alapon, mint egy magára hagyott ékszerboltban, elhagyott láncok és nyakékek kóborolnak itt gazdátlanul… Így az ember nem tesz le ékszert. Itt a gazdátlanságnak az érzése erős.

TŰLEVÉL című kép

Ez egy levél. Megint hosszan tököltem rajta, mitől lenne ez levél… és akkor úgy döntöttem, ez egy üzenet. Hogy ez nem úgy levél, mint egy falevél, vagy ha úgy levél, akkor ez annak a levélnek a pályáját írja le, amelyik éppen a fáról hullik le. Éppen nem fúj nagyon a szél, és akkor a levelek tudnak ilyen szépen, ilyen spirálban lepöndörödni addig, amíg földet nem érnek… ez a pillanat nincs itt megörökítve, itt valahonnan jövünk, valahova megyünk, a kettő között a semmibe söndörgünk, pöndörgünk. De nekem még ennél sokkal inkább az volt benne, hogy valamit ír! Hogy – mint az előzőn, ahol hangok szólalnak meg – ezen a képen, mint hogyha az én gyerekkorom zsinórírása jelenne meg. Ezek a szép hurkok és szép kanyarulatok, mintha ez akarna valamilyen betűket kigyakoroltatni velünk, de még odáig nem jutunk el, hogy betűk jelennének meg! Hanem hogy azokból a szép hurkokból – amiket Ildikó néni annak idején elvárt tőlünk, hogy a legszebben kanyarítsuk –, valamikor majd valami jel lehessen, igazi jel, kiolvasható jel.

TŰSARKÚHOZ (NŐI FIGURA TŰKKEL KIRAKVA)

És akkor a végére hagytam a főhősnőnket, ami Andreának „Az év textilművésze” díjat hozott 2011-ben. Engem a legjobban ennek (a szobornak) az a kétértelműsége ragadott meg, hogy egyszerre próbababa és egy komplett, kész nagyestélyi a megfelelő hozzávalókkal. Mert a próbababaság ugye, benne van ebben, hogy még ilyen összevissza vannak a dolgok, és benne vannak ezek a gombostűk, ugyanakkor pedig léteznek ezek a hosszúkás flitterek, amikkel ki szokták az alkalmi ruhát varrni, és akkor olyan lesz már, mint egy középkori páncél, és mintha egy ilyen flitterség is benne lenne ebbe a történetben… egy kicsit repül… ezt is nagyon szeretem benne, hogy egy kicsit repül, ezek a kar-csonkok, mint szárnyak… és miközben idejönne, miközben kelleti magát, azonközben mint egy sündisznóból, állnak ki belőle a tűk, amelyek megközelíthetetlenné és megfoghatatlanná teszik. A megfoghatatlanság, amely a szó minden értelmében igaz rá, mert fizikailag is megfoghatatlan. Ez az egész lény maga, ezzel a furcsa varázzsal és ezzel a nagyon sokarcú mindent elmondok és egyszerre mindent letagadok és elhallgatok attitűddel is megfoghatatlan, a szónak átvitt értelmében is…

Nnajó, nekem ennyi sok szép minden jutott eszembe a kiállításról, ezekről az alkotásokról, és most megkegyelmezek, komor ünnepélyességgel bezárom, nagyon gratulálok Andreának, és köszönjük neki ezt az élményt, ezt a lehetőséget! (Taps)