2024.

SALY NOÉMI képelemző-beleérző bezárója 2024. október 15-én 18 órakor, Ruttka Andrea ÖSSZTŰZ című kiállításán, az Óbudai Társaskör Pincegalériájában (felvett beszéd alapján):

Gyertek közelebb! Nem lehet, hogy ennyire irtózzatok tőlem… (nevetés és közeledés) Csak mert hogy ha húsz méterre vagytok tőlem, ordítanom kell… (Tóth József /FÜLES/ odasiet, és átöleli Noémit, nevetés)… aki egy kicsit rosszul hall, pláne jó lenne, ha közelebb jönne énhozzám… egyébként meg úgy, mint az iskolai kórusban, kicsik elöl, nagyok hátul (nevetés), és akkor mindenki mindent jól hall! (nevetés)

Szóval, jó estét kívánok, szerbusztok – kivel milyen viszonyban vagyok –, most be kell zárnom ezt a kiállítást, ez a föladat, ugye, ez egy úgy nevezett finisszázs, és én őszintén sajnálom, hogy a művészek nem találtak ki valami nevet erre is. Mert a vernisszázst, azt az ember érti, hogy utolsó lakkozás, de a finisszázs, hogy hát most nekiesünk, mint tót az anyjának, becsukjuk, bezárjuk, semmi költészet az egészben nincsen, de hát most ez a dolog, hogy finisszázs van. És hogyha azt mondom, hogy egy kiállításnyitás és -csukás, az mindig egy ilyen költői aktus, akkor itt most nekem az első gondolatom – amikor megint jöttem megnézni – az volt, hogy te Úristen! ugye az Andrea nem szedi ki ezeket a gombostűket?!? (derültség) Merthogy berakni egy micsoda brutális meló lehetett! Mert ugye bárki, aki varrt már, vagy látott közelebbről gombostűt, az se tudja elképzelni, hogy ez micsoda…

Ahogy Andrea írja (Ruttka Andrea: Gombostű filozófia) a kiállításnak ebben a nyúlfarknyi szövegében: a gombostű jelet hagy! Az a feladata, hogy ideiglenesen összetartson valamit, ideiglenesen biztonságba helyezzen egymáshoz képest két valamilyen darab textilt, de ha akarjuk, ha nem, jelet is hagy az anyagon. És ez az egész kiállítás is egy ilyen jelhagyás. Nagyon pici jelek, nagyon pontos jelek – van ez a ronda szó a magyarban, hogy tűpontos valami –, hát ezek a tűpontos jelek jelennek meg ezeken a képeken. És amikor először jöttem kiállítást nézni, akkor képedtem azon el, hogy ez a nagyon pici jel, ami egy kicsi gombostű, milyen nagyon jelentős tud lenni, milyen erős tud lenni önmagában is, de csapatban meg aztán pláne. Hogy olyan pici egy ilyen gombostű, mint egy fércöltés, de annál sokkal díszesebb, annál sokkal fényesebb, annál sokkal beszédesebb, és hogy ez a piciség kijelöl másik gombostűkkel utakat, lehetőségeket, kijelöl irányokat, kijelöli dolgoknak az összetartozását, itt pedig ilyen tömegben, ilyen sokaságban egyszer csak ezek az icipici jelek sokkal, sokkal több mindent ki tudnak mondani, úgyhogy kétségtelenül átcsap, abszolút átcsap minőségbe… és egy ilyen apró, pirinyó jelből egy jelrendszer tud kibontakozni.

TŰZLÉTRA című kép

Nagyon sokféle ezeknek a kicsi jeleknek az egymáshoz való viszonya is, teljesen más tud lenni akkor, amikor mondjuk egy létra fokai a Tűzlétra című képen. A létra fokai nagyon fegyelmezettek, nagyon egymáshoz igazodnak, és nagyon nagy erővé válnak így egy sorban.

TŰVÉ TEVŐK című kép

Egészen másfajta jelrendszer bontakozik ki akkor, amikor a képen egy Magyarország térkép jelenik meg, piros, fehér, zöld és semmilyen színű gombostűkből összeróva, és elkezdi az ember magában csöndesen kucorogva lefordítani ezt, hogy hiszen itt vagyunk mindannyian a pirosfehérzöld fejünkkel egy ilyen kusza rettenetben, egymást szurkáljuk, egymást böködjük, egymás elől vesszük el a levegőt, és hogy mi van?!? Tehát hogy ezek a tűk az én számomra elég gonoszak, bocsesz… mert vannak olyan tűk, amelyek összesimulnak, nagyon szeretik egymást, és nagyon jóban vannak egymással – de pont ezek a tűk itt, ezen a térképen nagyon-nagyon azt mutatják meg nekünk, amiben mi most pont élünk.

KÜLÖNC című kép

Azt is tudja a tű, hogy virágzik… még azt is tudja a tű, hogy a maga pici, egyenes, fegyelmezett, feszes, kemény kis mivoltában összeszövetkezik más tűkkel, és megjelenik egy hajlékonyság, megjelenik egy idomulás, megjelenik egy összesimulás… de a képen megjelenik egy elkülönülés, megjelenik a különválás is. (Bocs, már nem emlékszem, mi volt a címe annak a képnek – megsúgva: KÜLÖNC) Tessék… tehát a másság, a hajlékonyság, a többiek összebújása, a többiek egymásnak felelgetése, és akkor egyszer csak megjelenik valami más. A többiek kommunikálnak egymással, ő nem, ő külön áll, ő magába fordul, gondolkodik, ő leszegi a fejét, hátat fordít a többieknek. Ugyanabból az anyagból vagyunk, ugyanabból a matériából, ugyanazokból a tűkből vagyunk… Úgy hogy csodálatos nyelv ez!

TERÜLŐ MINTA 2015 című kép

Nekem az egyik roppant nagy kedvencem a kvázi drótkerítés, ami összeáll ebből a rengeteg mennyiségű gombostűből. Ezekből a kis méhsejtekből, amik lehetnek igen, talán méhsejtek, persze, lehetnek, de leghamarabb nekem mégis csak egy kerítés jött be róla, és ez a kerítés is úgy születik, hogy kicsi, gyenge, esendő, irinyó-pirinyó, kis vicik-vacak elemek ezek a tűcskék, de ezekből is fel tud állni egy egyszer csak áthatolhatatlan fal. Egy valami, amin nem fogunk tudni átjutni, valami, amin nem fogunk tudni átmenni, ami mögött most itt éppen egy feketeség van. Talán jobb is, ha nem kell átmenni rajta…

TŰRÉSHATÁR című kép

Ugyanez a sokaságból fakadó nagy átváltozás, a fehér alapon lévő tűzés teljesen egyértelműen utal énszerintem a hang-rezgésekre. Ahogy ezt le szokták írni, leképezzük, vagy megjelenik. Amikor mondjuk, az ember rádiót hallgat az interneten, akkor „blublublu” megjelennek, és ott van mögötte valamilyen hang, egy nem tudom mi, egy üzenet, egy beszéd, amit én innen nem tudok dekódolni. De valamit hallok. Vannak gyerekek, akik képesek ezeket a jeleket érteni, hogy mi ez a zene, ők megismerik. Legyen fülünk a hallásra…

IRÁNYTŰ című kép

Ezen a képen ezek a tűk megint teljesen más dolgokat kezdenek felidézni. Nyakéket, karkötőt… valami elveszett, széthullott ékszert. Nekem az jött elő, hogy ezen a fekete alapon, mint egy magára hagyott ékszerboltban, elhagyott láncok és nyakékek kóborolnak itt gazdátlanul… Így az ember nem tesz le ékszert. Itt a gazdátlanságnak az érzése erős.

TŰLEVÉL című kép

Ez egy levél. Megint hosszan tököltem rajta, mitől lenne ez levél… és akkor úgy döntöttem, ez egy üzenet. Hogy ez nem úgy levél, mint egy falevél, vagy ha úgy levél, akkor ez annak a levélnek a pályáját írja le, amelyik éppen a fáról hullik le. Éppen nem fúj nagyon a szél, és akkor a levelek tudnak ilyen szépen, ilyen spirálban lepöndörödni addig, amíg földet nem érnek… ez a pillanat nincs itt megörökítve, itt valahonnan jövünk, valahova megyünk, a kettő között a semmibe söndörgünk, pöndörgünk. De nekem még ennél sokkal inkább az volt benne, hogy valamit ír! Hogy – mint az előzőn, ahol hangok szólalnak meg – ezen a képen, mint hogyha az én gyerekkorom zsinórírása jelenne meg. Ezek a szép hurkok és szép kanyarulatok, mintha ez akarna valamilyen betűket kigyakoroltatni velünk, de még odáig nem jutunk el, hogy betűk jelennének meg! Hanem hogy azokból a szép hurkokból – amiket Ildikó néni annak idején elvárt tőlünk, hogy a legszebben kanyarítsuk –, valamikor majd valami jel lehessen, igazi jel, kiolvasható jel.

TŰSARKÚHOZ (NŐI FIGURA TŰKKEL KIRAKVA)

És akkor a végére hagytam a főhősnőnket, ami Andreának „Az év textilművésze” díjat hozott 2013-ban. Engem a legjobban ennek (a szobornak) az a kétértelműsége ragadott meg, hogy egyszerre próbababa és egy komplett, kész nagyestélyi a megfelelő hozzávalókkal. Mert a próbababaság ugye, benne van ebben, hogy még ilyen összevissza vannak a dolgok, és benne vannak ezek a gombostűk, ugyanakkor pedig léteznek ezek a hosszúkás flitterek, amikkel ki szokták az alkalmi ruhát varrni, és akkor olyan lesz már, mint egy középkori páncél, és mintha egy ilyen flitterség is benne lenne ebbe a történetben… egy kicsit repül… ezt is nagyon szeretem benne, hogy egy kicsit repül, ezek a kar-csonkok, mint szárnyak… és miközben idejönne, miközben kelleti magát, azonközben mint egy sündisznóból, állnak ki belőle a tűk, amelyek megközelíthetetlenné és megfoghatatlanná teszik. A megfoghatatlanság, amely a szó minden értelmében igaz rá, mert fizikailag is megfoghatatlan. Ez az egész lény maga, ezzel a furcsa varázzsal és ezzel a nagyon sokarcú mindent elmondok és egyszerre mindent letagadok és elhallgatok attitűddel is megfoghatatlan, a szónak átvitt értelmében is…

Nnajó, nekem ennyi sok szép minden jutott eszembe a kiállításról, ezekről az alkotásokról, és most megkegyelmezek, komor ünnepélyességgel bezárom, nagyon gratulálok Andreának, és köszönjük neki ezt az élményt, ezt a lehetőséget! (Taps)

2022.

KALLÓS JUDIT művészettörténész megnyitója Ruttka Andrea KÖTÉSPONTOK című kiállításán a Klebelsberg Kultúrkúriában, 2022. 04.15 – 05. 21.

„Gyakran álmodom rózsákkal, indákkal, pöttyökkel és csíkokkal, melyek ezernyi variációban ölelnek körül, és mind fényes vagy matt, selymes és puha, rusztikus és finom, és textil és szövet és kelme és anyag…” Ruttka Andrea

Ruttka Andrea munkásságát alapvetően a textilek, szövetek és a divat világa határozza meg, de nem csak ezen a területen alkot, kíváncsisága, érdeklődése más műfajok és technikák alkalmazását, kipróbálását is eredményezte. A Magyar  Iparművészeti Főiskolán szövöttanyag-tervezőként szerzett diplomát, pályája elején a Magyar Divat Intézet munkatársaként, majd a Budaflax Lenfonó- és Szövőipari Vállalat tervezőjeként, művészeti vezetőjeként dolgozott, de közben az Iparművészeti Főiskolán tanított is. A „Textilező” című sorozat szerkesztő-műsorvezetőjeként a Magyar Televízió munkatársa, majd a MIX-Magazin rovatvezetője volt. A textiltervezés mellett grafikai terveket, plakátokat és könyvborítókat készít, valamint édesapja, Ruttka Ferenc (díszlettervező, festőművész, dzsesszdobos) hatására díszlet- és jelmeztervezéssel is foglalkozik.

Ruttka Andrea textilmunkái között különleges, jelentős helyet foglalnak el finom, kissé archaizáló, geometrikus mintájú jacquard szövetei, batiszt textíliái, transzfer nyomással készült függönyei, len inganyag-sorozata, szőnyegtervei, valamint kézzel festett és nemezelt gyapjúból készült egyedi térplasztikái, textilképei.

Nagyon fontos ezeknél a korábbi munkáknál, de az itt bemutatott alkotásokra vonatkozóan is elmondani, hogy bármilyen motívumról, témáról legyen is szó, általában egy történet, egy impresszió hatására indul el az alkotói folyamat, amely szépen lassan mintákká alakul a textileken. A formákkal, motívumokkal való játék nem öncélú ezeknél a textilmunkáknál, hanem „személyre szabottan”, az új tulajdonos személyiségét is figyelembe véve készülnek.

Az életmű fontos részét képezik még a művész-zászlók, a Mintatár-sorozat, az ujjlenyomatos papírkísérletek, valamint a cipzáros alkotások is.

A mostani kiállításon két nagyobb műcsoport munkái kerülnek bemutatásra: egyrészt az elmúlt évtizedben készült gombostű-képek, amelyeknél a művész a cipzáros művekhez hasonlóan ruhakellékeket, a ruhatervezéshez, varráshoz szükséges segédeszközöket használja fel, értelmezi újra, kihasználva azok szimbolikus jelentéseit (cipzár: nyitás – nyitottság, zárás – zárkózottság, fenyegetettség, „a titok nyitja”, összefonódás, elválás), új kontextusba helyezve különféle jelentésrétegeket hozva létre, üzeneteket fogalmazva meg. A speciális, olykor nyomtatott, Andreára nagyon jellemző, letisztult, fekete és fehér vászonba szúrt mintázatok itt is személyes történeteket mesélnek el, pillanatokat, megéléseket elevenítenek fel. Az absztrakt jelekké redukált motívumok többféleképpen értelmezhetőek, és bár a címadás irányadóként mutatja az alkotó elképzelését, mondanivalóját, nyitva marad a befogadó számára a tágabb, másfajta értelmezhetőség lehetősége is, tovább gazdagítva a képi jelentést. Ahogy Ruttka Andrea fogalmaz, „a tűképeimen megjelenő motívumok a hétköznapokban átélt élmények játékosan fénylő piktogramjai.” A gombostű tulajdonságai kifejezik, szimbolizálják mindazt, amit Ruttka Andrea az életről szeretne elmondani. A hideg, acél tű hegye szúr, bök, kilyukaszt, sebet ejt és nyomot hagy, miközben összetűz, összefog, összetart, gyógyít (akupunktúra) is, valamint kijelöl utakat, határokat vagy éppen szétszórtságával káoszt teremt. A „Fonák helyzet” című képnél az elvarrt és elvarratlan cérna/fonálszálak kettőssége jelenik meg, az élet visszáságaira utalva, a színe-fonákja gondolatkört behívva. Csak hogy említsek egy kortárs alkotói párhuzamot is, Richter Sára művészetében is hangsúlyosan jelen van, hogy megmutassa textiljei fonákját, nem mint valami negatív, rejtegetni való oldalt.

Örökös formai játék jellemzi Ruttka Andrea művészetét, kalandozás a mintákkal, a geometrikus absztrakt vagy organikus mintázatokkal. A képek az élet nagy kérdéseit, elakadásait („Dilemma”), nehézségeit, kimerüléseit („Tűréshatár”), meneküléseit („Keresek valakit, aki kifizeti a jegyemet, hogy kijuthassak innen”) és sok más érzelmi és fizikai megélést összegeznek. A „Tojásgránát” és a „Tűzszünet” című munkák sajnos nem is lehetnének aktuálisabbak, bár az utóbbi nem csak a háború viszonylatában értelmezhető.

A „Nélkülözhetetlen” és a „Kötődés” című képek is a közelmúlt történéseire reflektálnak, és átvezetnek minket a következő terembe, Andrea legújabb festményeihez. Az édesapa és a szeretett társ/férj elvesztése okozta fájdalom, gyász és hiány feldolgozása indította el ezeknek a képeknek a megszületését, egyfajta terápiás jelleggel. Az eleinte céltalan, az érzelmeknek szabad utat engedő festésből, a vászon, a festett felület „gyötréséből”, sikálásából, visszatörléséből bontakoztak ki az itt bemutatott alkotások, amelyek végül szinte egy egységes sorozattá szerveződtek. A hétköznapok, a mindennapok emléke, egy-egy apró jelenete, pillanata, részlete elevenedik meg a vásznakon absztrakt jelekből formálva, áttűnő, halványuló festékrétegeken keresztül. A gyöngyöző vasárnapi húslevest megörökítő triptichon a családdal, a szeretteinkkel együtt töltött idő szentségét fejezi ki, de felidéződnek a múltból a kis, személyes üzeneteket tartalmazó cédulák, amelyek az elvesztett, szeretett társ emlékei közötti rendezgetések során kerültek elő. Milyen érdekes, hogy Ruttka Andrea emlékeiben talán a közelmúlt él egyelőre erősebben, a régmúlt emlékei lassabban idéződnek fel. A férj, Ráday Mihály portréja és az asztalon szétguruló gyógyszerek még a betegség utolsó pillanatait rögzítik. A 2019-ben elhunyt édesapa portréja is idős korában ábrázolja Ruttka Ferencet, akinek „Tükör nélkül” címmel még 2018-ban nyílt önarckép-kiállítása szintén itt a Klebelsberg Kultúrkúriában. Ugyanaz a karakteres, napszemüveges arc tekint ránk Andrea festményéről, mint a megnyitón készült fotókon. A lélek mélyéről elsőként előhívott, utoljára rögzült arc és tekintet vetül mindkét portré esetében a vászonra.

És ott vannak mindenhol a gömbök, körök, kerek formák, a gombostűk fénylő gombfejei, a teljesség, a tökéletesség, a végtelen szeretet szimbólumaként. A gyász, a hiány és a fájdalom mellett jelen van a képeken a hála, a boldogságban, szeretetben és cinkosságban, játékban leélt közös élet elégedettsége, nyugalma, a fájdalom és a hiány oldódása. A kiállítást megnyitom.

Kallós Judit művészettörténész

2020.

JOLSVAI ANDRÁS megnyitója Ruttka Andrea TŰHEGY című kiállításán, Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Galériája.

Tűhegy

Játékos és áthallásos cím, és egy kissé (ön)ironikus is, ahogy Ruttka Andrea címei általában. És ahogy a művei általában. És ahogy ő maga általában. Ha itt valaki valamilyen összefüggésre vélne bukkanni, a magam részéről csak bátorítanám: jó nyomon jár.

Ruttka Andrea textilművésznek szokta nevezni magát, okkal, hiszen munkáinak egy jelentős része keretre feszített textilanyagon születik meg, de persze éppolyan joggal nevezhetnők fonalművésznek vagy gombostűművésznek vagy ragasztott papírművésznek,  esetenként – ezen a csapáson haladva – festékművésznek is, amivel nemcsak az ő sokoldalúságát akartam érzékeltetni, hanem a nyelv szűkösségét is, amikor bizonytalan talajra csámborog el. (Ebben a műfajban kedvencem a bőgőművész, Sárkány urat illették e címmel, a Benkóék nagybőgősét, kitüntetésük alkalmából.)

A legjobb, persze, ha Ruttka Andreát egyszerűen csak művésznek nevezzük.

Arra a könnyűnek látszó kérdésre, hogy mégis, mi különbözteti meg a művészt a valódi vésztől (elnézést, ezt nem tudtam kihagyni, erről is csak a nyelv tehet), valójában az igazi művészt a hétköznapi embertől, évezredek óta keressük a választ, de még csak töredékekig jutottunk. Sokszor egy egész világ, máskor csak egy paraszthajszál. Vagy, mondjuk, a közmegegyezés. Ha egy valódi művész kitesz egy fehér négyzetet a múzeum falára, azt korszakos jelentőségű tettnek nevezzük. Ha egy átlagember teszi ugyanezt, azt elmebajnak.

Különösen a huszadik század eleje óta kerültünk igazán nehéz helyzetbe a művészet definíciójánál. Először csak a képzőművészek alatt szakadt be a jég, aztán jöttek a zeneszerzők hétmérföldre szóló atonalitásukkal, de mára felzárkóztak az írók is, legény legyen a talpán, aki elsőre megért egy poszt-posztmodern regényt, de hát nem is az a cél.

Szerencsére mi most Ruttka Andrea kapcsán tesszük fel magunknak ezt a kérdést. És így aztán nem is nehéz felelnünk rá.

Ő ugyanis a művészek azon ritka, de irigyelt alfajához tartozik, akik az igazi varázslóktól származtatják magukat. Akik birtokában vannak egyfajta különleges tudásnak, értik a madarak nyelvét, megfordítják a szelet és emberi tulajdonságokkal ruházzák fel az élettelen tárgyakat. Egyszóval úgy látják a világot, ahogyan mi, földszintes halandók, sosem lennénk képesek.

Itt vannak például ezek a gombostűk. Nekünk kicsit lenézett, praktikus miaszöszök, két anyag ideiglenes összeillesztésére szolgálnak vagy egy méret megjelölésére, legfeljebb akkor törődünk velük, ha ujjbegyen szúrjuk velük magunkat, vagy leejtjük a perzsaszőnyeg közepére, és hiába keressük órákig, de hogy másra is használhatnánk őket, soha senkiben fel nem merült.

Neki pedig… Neki pedig a gombostűk nem egyszerűen kifejezőeszközök, még csak nem is geometriai alakzatok, melyekből újabb és újabb alakzatok születhetnek, nem: neki a gombostűk régi, meghitt barátai, akikkel időnként táncra perdül, és ha szerencsénk van, ebből a táncrendből mi is megsejthetünk valamit. Egyszer elmesélte nekem, mennyi vesződséget, mennyi odafigyelést, mennyi manuális fáradtságot jelent egy-egy ilyen alkotás megszületése, hogy mennyi mindenre kell figyelni a vászon erősségétől a tű minőségéig, de én egy szavát se hittem el. Tudom, hogy éji órán nagy bulit rendez tűbarátaival, akik aztán jókedvűkben, egyetlen kézmozdulatára felpattannak a vászonra, és ott mindenféle formációkat alkotnak a kedvére. De ugyanilyen bensőséges viszonyban van minden tárggyal, zászlókkal, gemkapcsokkal, próbababákkal, s az egész élettelen világgal, melybe kedve szerint lehel újra és újra életet.

Hanem hogy még bonyolultabb legyen a képlet, a mi varázslónk természetfeletti – na jó, természetmelletti – tudását nagyon gyakran a ráció ellenőrzése alá rendeli. Műveiben sok a filozófiai elem, néha egészen esszéisztikusak, sőt, publicisztikusak, nem egyszer közéleti töltetűek: az ember gyakran veszi észre magát azon, hogy kúpokat lát meg köröket, és mögöttük érveket hall meg ellenérveket, egész retorikai arzenált, és a művész egyik – egyébként Erdős Virágtól kölcsönzött – címe jut eszébe, miszerint „Na most akkor nagyokosok  mondjátok meg, mi legyen.”

Az legyen, hogy élvezzük együtt Ruttka Andrea varázslatát. Ne csak a kezét figyeljük, hanem a szemét, a fejét, a szívét is. Akkor talán megsejthetünk valamit abból a csodálatos világból, amibe ő minden nap bejáratos, de nekünk csak vele és általa nyílik meg – egy-egy kiállítás erejéig.

Jolsvai András

2015.

RÁDAY MIHÁLY megnyitója, elhangzott Ruttka Andrea NÉZŐPONT című  kiállításán az orosházi PETŐFI MŰVELŐDÉSI KÖZPONT-ban a Magyar Kultúra Napja alkalmából, 01.21.

Bök az asszony!

Bököd. Gombostűket szúr különböző színű – keretekre feszített – textíliákba. A képeket, mert mindegyikből kép lesz azután, közszemlére teszi, a népek meg csodálják. A legtöbben azt kérdik meg, hogyan rajzolja elő a gombostűkből kialakult mintát? Nincs válasz erre, mert előrajzolás sincs. Megszületik a fejében az ötlet, aztán már szúr is. Mellé sohasem, az ugyanis meglátszana a kényes vásznakon. A kép, amit így alkot, annyira kész van a fejében, hogy mindegyikhez már a megszületésekor cím is tartozik! Ilyenek: Tűntetés, Tűlevél, Akupunktúra, Tűréshatár, Tűző nap, Tűkörkép, Szúrópróba, Fejetlenség, s – mert a tűk a vászonban szépen csillognak, különösen akkor, ha mozog a néző (vagy egy fény-pászma akár) – Fényszennyeződés, Szerelmi háromszög és így tovább.

Jolsvai András írta róla egy éve talán: „nem hinnénk, hogy néhány egyszerű tűvonallal mennyi, de mennyi mindent el lehet mondani a világról. Ruttka Andrea ezzel a pompás tárlattal új utakat szabott a hazai képzőművészet számára (hogy stílben maradjunk), magát pedig teljes jogú textil,- és gombostűművésszé képezte át.”

Fényes Szabolcsé (mert az övé volt, úgy emlékezem) a híres mondás: „Már minden hangjegy foglalt”. Akkor találta ki, amikor valaki finoman célzást tett egyik szerzeménye valamely motívumára, miszerint, mintha hallotta volna már korábban…

Erős gyanúm, hogy így van ez a képzőművészetben is. Már régen nem azt várja senki egy festőtől, hogy a „megszólalásig” hűen örökítse meg a témájául szolgáló témát, embert, tájat, csendéletet, történelmi, vagy mitológiai jelenetet. Már lassan egy évszázada az az érdekes, ki tud valami újat kitalálni? Az ember azt hinné olykor, hogy már valóban nem lehet. De ez nem igaz. Tanúsíthatja ezt Ruttka Andrea egész munkássága.

Különleges ötletei vannak, voltak még olyan évezredes formában is, mint a „zászló”, hozott is díjat, elismerést, amit kitalált, s megcsinált. Szellemes ötletek tették egyedivé (Mácsai Pál, a Pa DÖ Dö) lemezborítóit, színházi plakátjait, s teljesen új világot tártak fel cipzáros kompozíciói, majd az újjlenyomatok. (Bocsánat, tisztelt korrektor, két j-vel jó!). És most itt vannak a gombostűk. A legújabb, a VAM Design-beli vernisszázson még egy kis performansszal is fokozta a hangulatot (amit Mátrai Péter versben elmondott megnyitóbeszéde és Kárászy Szilvia „szögek”-ből formált hangszerén játszott zenéje már egyébként is megemelt), a kiosztott gombostűkkel a megnyitó résztvevői maguk is bökhettek az állványra kikészített keretes vászonba.

Mondhatná bárki, tele van a világ olyan „képzőművészekkel”, akik csak kitalálnak már megint valamit, de egy tisztességes vonalat sem húztak még egész életükben. Na, ez a vád itt nem ül, illetve nem állna meg! Ruttka Andrea ugyanis remekül rajzol és fest!

Az, hogy valakinek két kiállítása legyen egyidejűleg nyitva a közönség számára, mondhatni, elég ritka. Ruttka Andrea dolgai most 2011 áprilisában két helyen is lehetőséget kaptak. Amíg a Király utca 26-ban a gombostű-képeken tűnődhetett a nagyérdemű, addig a Hadikban színházi jelmezterveit nézhették meg, akik betértek e kávéházba Budán.

És ezekben a jelmeztervekben (melyek mellett színpadképet, játékteret is formáz olykor) is mennyi az ötlet! És mennyi féle volt a feladat! Molière meg Petőfi, Macskajáték, Svejk, Mária főhadnagy, Charlie nénje és Rocky Horror Show, Páratlan páros, Antigoné és Egy szerelem három éjszakája, Kőmíves Kelemen, Dzsungel könyve, Mrozek, Goethe, Görgey Gábor, Kishon és Vörös István… Dolgozott már Budapesten kívül Egerben, Debrecenben, Tatabányán, Szekszárdon is, tervezett nagyszínpadra és kicsi stúdióba, klasszikust és modernt, pénzért és barátságból is. Az csak természetes, hogy a frizurában is van meghatározó ötlete, mint amikor a „Nők iskolája” allonge-parókájának földig érő „loknijai” tartották a feltekert hivatalos iratokat!

A Budapesti Kamara Színházban legutóbb Mark Ravenhill: Piszkos fotók c. darabjában tervezett Németh Ákos rendezőnek, a Kováts Műhelyben pedig a „Helység kalapácsa” fergeteges egy óráját segítette sziporkázóan szellemes jellem/jelmez és díszlet-ötleteivel.

Jolsvait idézni bevált. Ruttka Hadik Kávéház-béli „Jelmezek a falon” c. kiállításáról írta: „A megvalósulás felé haladó színpadi ruhák tervein a művésznek nemcsak arról kell képet adnia, mit gondol ő a drámáról, hanem arról is, mit gondol a rendező. És még figyelembe kell vennie a lehetőségeket (a színész testalkatát és a színház büdzséjét). Ezért, hogy a rajzok mindenféle utalásokkal gazdagodnak – igazán ’rendezői példány’ valamennyi, miközben persze kép is, önálló műtárgy.”

Az én egyik kedvenc Ruttka-képem az, melyen valahogy együtt él a két dolog: gombostűk és a – mintha egy jelmez(terv) része lenne – tépett kakastollak kompozíciója: a „Brutális tollrajz egy szadista madárról” című.

Nem könnyű dolgozatot, egészségeset írni a feleségről. Különösen, hogy egyszer csak eltűnt egy (elismerésként valamikor kapott) bronzérmem doboza, s előkerült új alkotásként, teleszúrva gombostűvel, mint „Kitűntetés”. És azután megkapta más!

Ráday Mihály

2014.

SINKÓ ISTVÁN festőművész megnyitója, elhangzott Ruttka Andrea kiállításán, az ERLIN KLUB GALÉRIÁBAN, 2014. május 14-én.

Acéleső, tűstrassz, avagy ezüst jelek a hadak útján…

Tűzött vonalrendszerek

Szaggatott ívek

Mintává szelídült gombostű halom

Gomolygó tűgubancok

Sík-tű-plasztika

Fémstrukturalizmus

Kitűzetés a paradicsomból

Tűzött cél

Fémszakaszosság

Vibrálás acélfényben

Gombos-tűs-metszetes

Ruttka Andrea munkásságának az a része, mely túlnyomónak mondható, a textil-design művészet határterületeit kóstolgatja. Jelen munkáiban úgy tesz, mint az egyszeri festő, aki a palettavakarékkal építi fel képét, vagy a szobrász, aki vésőjét állítja ki műve gyanánt. Ruttka Andrea a textil legszerényebb szolgálólányát, a gombostűt hívja segítségül, s változtatja át hol dísszé, hol optikai elemmé, hol konstruktív síkplasztika alkotóelemévé.

Ruttka Andrea felületképző bravúrokat hajt végre egy önmagában jellegtelen anyaggal, egy gombostűt hív meg, játszani színt, formát, felületet. Merre tovább minimalizmus?- kérdezhetnénk, s Ruttka rögtön választ is ad próbababájának gombostű-öltözékével. Hova tovább? A végtelenbe s tovább, ad astra.

A finom tűtől csillagvilágok választják el Uecker szögezett fadarabjait, vagy a nyolcvanas évek szovjet animációs filmjét, mely gombostűárnyékokkal rajzolta meg Gogol Orr című remekét, remekül. Ám még sincsenek oly távol egymástól e példák, hisz ők mindhárman a játékot, a kreativitást és a felület tiszteletét állítják szembe az unalommal, a megszokottal, a kommersszel.

Nézzük Ruttka Andrea egyszerű csodáit, hétköznapi bravúrjait, esztétikus – de nem esztétizáló- tűképeit, éljük át a készítés lassú, mégis évszázadokat átívelő tevékenységét. Apáca munka a kétezres években, mondanánk, ha nem látnánk, hogy á dehogy, életünkre rezonáló fricska ez, gombostű-eposzban elbeszélve.

2011.

MÁTRAI PÉTER építész megnyitója KERESEK VALAKIT, AKI KIFIZETI A JEGYEMET, HOGY KIJUTHASSAK INNEN… jegyzetek Ruttka Andrea kiállításához – V.A.M. Design Center – 2011. 03. 31.

köröttünk a gombostű
a macsó
a kalandvágyó
a dölyfös
az esendő
a janus-arcú
(merthogy két vége van
a szabad s a rab
egyikkel támadni tud
másikkal fennakad)
behatolásával
(vér nem számít)
mindig győzedelmeskedik
és mindig belehal ebbe
a fenti világot megúnván
szüntelen
a túlpartra igyekszik
s onnan visszakívánkozván
színen és fonákján reked
egyszerre van
idefenn és odalenn
túl és innen
többnyire szingli
de ha társul
ha netán összeáll
lesz csoporttá
válik csatasorrá
vibráló utcanéppé
tülekvő tarka tömeggé
hömpölygő csőcselékké
akar vonalkód-rendet
teremt mátrixot vagy káoszt
hagy lánctalpnyomot
tapos el fűszálat vagy a másikat
kedve szerint
nézzük a képeket
tapintsuk e különös Braille-írást
s az ezüst vonalsorok vibráló tükrében
szemléljük
magunkat
e hatalmas udvar-akvárium
pucér tégla falpillérei
s nyersbeton végfala
előtt most
fehér fekete bíbor
négyezetek
feszes textil-hártyák
függenek
tájdarabok
nagyvárosi
!aszter-fragmentumok
jégpálya metszékek
vértenger s hómező
megannyi parányi színpad
valaha érintetlenek lehettek
de felületeiken most
– RA jóvoltából –
élettörténeteink kavarognak:
kimerevített kűrjeink
megdermedt tetteink
hibernált valónk
fellobbanások és lelohadások
hűségek és hűtlenségek
nekiiramodások és lelassulások
ábránd és csalódás
harsány hahota néma sikoly
elmaradt találkozás
magányos meditáció
egyetlen színész
a gombostű
mesél mindenről
ő viszi a hátán
az összes sztorit
(mi minden sűrűsödik
ebben az egyszerű tárgyban
mennyi emberi
a csillanásban)
a gombostű
a macsó
a kalandvágyó
a dölyfős
az esendő
a janus-arcú
(merthogy két vége van
a szabad s a rab
egyikkel támadni tud
másikkal fennakad)
behatolásával
(vér nem számít)
mindig győzedelmeskedik
és mindig belehal ebbe
a fenti világot megúnván
szüntelen
a túlpartra igyekszik
s onnan visszakívánkozván
színen és fonákján reked
egyszerre van
idefenn és odalenn
túl és innen
többnyire szingli
de ha társul
ha netán összeáll
lesz csoporttá
válik csatasorrá
vibráló utcanéppé
tülekvő tarka tömeggé
hömpölygő csőcselékké
akar vonalkód-rendet
teremt mátrixot vagy káoszt
hagy lánctalpnyomot
tapos el fűszálat vagy a másikat
kedve szerint
nézzük a képeket
tapintsuk e különös Braille-írást
s az ezüst vonalsorok vibráló tükrében
szemléljük
magunkat

2011.

SIRATÓ ILDIKÓ színháztörténész megnyitója, elhangzott Ruttka Andrea JELMEZEK A FALON című kiállításán a HADIK KÁVÉHÁZ Galériájában, február 9-én.

Hölgyeim és Uraim, tisztelt kávé- és színházi, no meg kiállításjáró Közönség!

Nem közönséges alkalomra gyűltünk össze ezen a szép tavaszi, február eleji estén, hanem művészetekkel, művésszel találkozni, s megtalálni magunkban a visszhangot. A vonalak, a színek, az emlékek és élmények keltette visszhangot.

Grafikákat, akvarelleket, objekteket…, vagyis egészen pontosan figurinokat, jelmezterveket láthatunk a kávéházi falakon. Színházi jelmezek kétdimenziósra „préselt” lenyomatait, melyeket legelőbb alkotójuk, Ruttka Andrea textilművész láthatott, s láttatott a színházcsinálókkal és közönségükkel.

Nagyon örülök, hogy itt lehetek, s én is láthatom a terveket a falon, s itt lehetek ezen az estén Andrea tiszteletére.A művész tiszteletére, aki sokoldalú és egyszerű, tervező és alkotó ember, nő, művész.

Művésze és mestere Ő (ahogyan az ars szó származékai – még magyar eredői is! – mutatják: art; artista, artisztikus) a vonalnak, a matériának, a karakternek. Érzékeinkkel játszik, érzelmeket árul el és ébreszt, lelkeket lát el testtel, alakokat öltöztet, jellemeket teremt látvánnyá.

Kép(ző) művész. Jelmezek, jelmeztervek egy kávéház falán. Szín – ház, kávé – szín – ház…

A művészet otthonai közül a kávéház mint a pest-budai múlt, jelen s jövendő ismerős is meg ismeretlen is nekünk, de lassan belakjuk újra, azt hiszem.

Mert a művészet, ahogy az időben, úgy a térben is állandó jelenlétre tör.

Színházi ünnepeken és hétköznapokon, utcaszögleten és bársonyfüggönyök között…

Ruttka Andrea a hétköznapokból is ünnepet tud csinálni, a mindennapi környezetből, a használati tárgyakból, a praktikusan kitalált öltözékekből is meglelkesített alkotást.

S az alkotó ember otthon van hát itt is, a Hadikban.

S a figurinok is otthon vannak, bár ezek a lapok nem kiállításra teremtődtek. Egy nagy, összetett műalkotás elemeihez szolgáló tervrajzokat, munkaanyagot látunk, melyek megvalósulván annak idején most visszatérnek emlékidézőként, képként, kukucskanyílásként elénk. Rajtuk keresztül belátunk a tervező műhelyébe, s kicsit a színházi kulisszák mögé is.

Ember tervez és alkot, a másik ember pedig hozzá igazítja, hozzá is adja a maga szemét, lelkét, élményeit, s így lesz újra teljes, testes a kép.

Ruttka Andrea a nagy tervezők közül való. Nyitott szemű és lelkű, gondolkodó, teremtő ember.

Néhány vonalban most is egész világokat idéz elénk (persze, nem nélkülünk!).

Jelmeztervek a falakon. A kiállításnéző azonban többet is lát, sőt, hall, érez – színházi világokat, figurákat és színészeket.

Elevenné válnak a képek, mozdulnak a dinamikus vonalak, lebbennek a matériák, hangok csendülnek. Minden műalkotás új világokra nyit ablakot. Láthatjuk Moliére meg Ruzante régi szó-alakjainak mai (tegnapi) képeit.

Megszülettek a figurák a keze mozdulataiból, aztán a ruhák a műhelyekben, utána színészek bújtak a bőrükre ruházott textilekbe, hogy ismét gondolatokká, érzésekké váljanak a nézők emlékezetében.

Alkotó körforgás, teremtő figyelem.

S az alkotó (mint ahogy „ő” is, ott, valahol…) követi teremtettjeit. A színházi próbák és előadások során, meg a kávéházi és galériafalakon.

Menjünk Vele! Örüljünk, emlékezzünk, fedezzük föl a képek nyitotta ablakokon át a világot, az embert, a matériát mi is!

Hagyjuk magunkat! Nem fogjuk megbánni, ha engedünk az alkotó varázslónak, Ruttka Andreának!

Sirató Ildikó

2008.

KONCZ ANDRÁS festőművész megnyitója elhangzott Ruttka Andrea kiállításán, a Rátkay Művészklub Galériájában, 2008. március 6.

ARC

Ruttka Andrea arra kért, hogy nyissam meg a kiállítását. Miután tudtam, hogy textilművész, örömmel vállaltam el. Később kiderült, amikor meglátogattam a műtermében, hogy fotógrafikákat állít majd ki.

Régóta fotózik, fest és rajzol, díszleteket és ruhákat is tervez, vagyis a művészet területén belül több dologgal is foglalkozik.

Tegnap pedig eljöttem ide és megnéztem a kész anyagot, hogy ne érjen meglepetés.

Hát, ért.

Megláttam ezt az arcot, hirtelen Kertészre gondoltam, aki fantasztikus munkákat készített itthon és külföldön is (Amerikában is, ahol meghalt). Ezek a munkái lényegében megalapozták a fotó történetét. Elképesztő arcokat fotózott, saját és mások arcképével dolgozott. Ezek bejárták a világot.

Ez itt viszont Ruttka Andrea arcképe, ami mégsem az arcképe.

Hát akkor mi?

Az ARC egyike a másik mögött van, ami egy nagy erőt sugároz. Amely arról szól, hogy ez csak egy kód. Az első, a második, a harmadik ARC-MÁS egy új kép, mindegyik egy új kép.

Vagyis az új mozzanat, az új kép pedig egy szempár és ennek gazdag tárháza. Ez az ARC szép és beszédes egyben, ebben benne van az elmúlt évtizedek sok nehéz mindennapja és végtelen gyönyörűsége.

Először gondoltam, hogy jó kedvű leszek – ahogy a művésznő kérte -, de amikor megláttam az ARCOT, már tudtam, hogy nem leszek igazán jó kedvű,

aztán nézem a többi képet – például azt, ahol látom, ahogy ő a virágminta felé halad lelkileg és testileg, csak a konstrukciónak vége szakad – (Isadora Duncan jutott az eszembe, aki mellesleg gyönyörű helyzetben gondolt minden jóra, de a halál csúnyán elbánt vele, egy sál a nyaka köré tekeredett és meghalt.)

Az avantgárd magával hozta mind az összes ideát, a progresszívet, az álmot, az izgalmakat, a kísérletezések jó és rossz eredményét.

Az ARC megértő és egy kicsit szomorú, optimista, de hálás mindazért, amely a szenvedélyesség puhító arcmását odaajándékozta.

Így a többi fotógrafikán például a hatalmas virágmintában az a pici figura kéri a megértést. Az ujjnyomok alatt a kis puttó oly törékeny, szinte más már nem látható. Olyan ez, mintha a figura egy béka lenne, és várna a hercegére.

Persze a kiállítás sokkal érdekesebb annál, mint amit most elmondtam, mert ez az ARC önmagát próbálja sokszorosítani a képein…

Itt valami más van, ami szinte odahív mindent a művészetbe, mint például a futurizmusban. Ahol kiegyensúlyozott a világ. Mert Marinetti mondta, hogy „Kiegyenesedve a világ tetején odahívjuk a kihívásokat a csillagokhoz…’

A csillagok, ha kinéznek, itt vannak fölöttünk, vagy lesznek fölöttünk, felfelé haladnak (a csillagok vagy a mi szemünk…).

Mindent egy ponton túl vezet, minden képet, minden tájat, minden belső rendszert, megfesteni, megrajzolni, lefotózni és így alakul mindez MÁSsá.

Egy ARC, amely a TIED, bevonul az emberiség tárházába, ARC-MÁS, ARC-ENYÉM,

ARC-MINDANNYIUNKÉ.

KONCZ ANDRÁS festőművész

2005.

RÉZ ANDRÁS esztéta megnyitójának részlete, elhangzott Ruttka Andrea FIGURÁK ÉS ILLÚZIÓK című kiállításán az Erlin Klub Galériában:

Hölgyeim, Uraim!

Azért gyűltünk ma egybe, hogy megtekintsük Ruttka Andrea virtuális textiljeit. Ezért most mindent a szemnek! Ne tapenoljatok, mert az üvegek tele lesznek ujjnyomokkal! Ruttka Andrea alkotásainak egyébként az a sajátosságuk, hogy lehet őket tapogatni, fújja őket a szél, benne vannak a térben. Ám ez most „anyagtalan” kollekció. Viszont van egy nagy előnye: kényelmesen elfér a falon.

Azért furcsa érzés Andrea műveit a falon látni, mert ő alapvetően kelmedizájner, aki kifinomult esztétikai érzéke mellett, még mindig tudja, hogy hívják a különféle textileket. Még azt is tudja, hogy kerülnek bele a fonalak, melyikből mit lehet varrni, melyiknek milyen az esése, melyik mosható, s melyik nem.

Félreértés ne essék, ő nem divatdiktátor. Textil-, díszlet- és jelmeztervező. Tehát jellegzetesen „alkalmazott” művész, aki nem is szokott különösebben villogni. Nem arról szól az élete, hogy „a Ruttka Andrea Divatház bemutatja…” (Egyébként nem lenne rossz ötlet! )

A legtermészetesebb módon, görcsök nélkül vállalja, hogy szükség van olyan szakemberekre, akik ismerik a matériát, sőt, akik játszani is tudnak vele. Sőt! Andrea egyfajta nyelvezetet teremtett – textúrákból, desszénekből, fonalakból, gombokból, zipzárakból. Matérializmust. S bár e nyelvezet a legkevésbé sem diszkurzív természetű, engem mindig meglep, miként rak ki ezekből az elemekből bonyolult szövegeket.

Ez az alkalom azért is különleges, mert megjelent egy katalógus (inkább művészeti albumnak mondanám), mely azt dokumentálja, hogy Ruttka Andrea már eddig is borzasztóan sokféle történetet mesélt el ezekkel a matériákkal.

A másik különlegesség meg itt van a falon. Andrea a saját anyagait átemelte egy másik síkba, egy másik, kétdimenziós világba, és úgy kezeli őket, mint valamiféle kollázsnak az építőelemeit. Olyan munkák ezek, amelyek eredetileg alkalmazott művek voltak, s most egy másfajta, autonóm univerzum alkatrészei.

Játék ez. Félreértés ne essék, nincsen benne semmilyen áhítat, komolyság, nagyképűség. Ruttka Andrea nem gondolja, hogy felkent piktorként, rémesen komoly ábrázattal kellene most elétek állnia, és mondania: életem megváltozott, mert most már a rongyoktól a bekeretezett világok felé közeledem. Nem, ezek pontosan olyan világok, amilyeneket eddig is teremtett. Azzal az apró különbséggel, hogy így együtt látjuk őket.

Az alkotó összeszedett nekünk egy kollekciót a mintáiból, kelméiből. Mintatár. És ez rendben is van így. Ebben a szakmában az emberek úgy szoktak érintkezni, hogy különféle bohókás füzeteket, könyveket, mappákat vesznek elő, hajtogatják a lapokat, gyűrögetik a szöveteket. Talán még kihúznak egy-egy szálat is, meggyújtják, hogy elég büdös-e, birkából van-e.

Ruttka Andrea most egy pillanatra megállt a tapintható, gyűrhető dolgok és a szubtilis absztrakciók keskeny határán. És ez a finom egyensúlyozás nagyon szórakoztató.

Réz András esztéta

1998.

Vadas József művészettörténész és Garas Dezső színművész megnyitójával 1998. február 10-én, Ruttka Andrea CIPZÁR című kiállításán a Komédium Színház Galériában.

A ’70-es – ’80-as években nemcsak külföldön, hanem nálunk is teret nyert egy teljesen új típusú művészet a koncept art . Azért kapta ezt a nevet, mert – művek helyett, vagy az ellenükben – az alkotó beérte pusztán elképzeléseinek vázlatos rögzítésével. Méghozzá igen gyakran nem is rajzban, hanem szavakban.

Ruttka Andreát, aki éppen abban az időben – egészen pontosan 1981-ben – kezdte a pályáját, láthatóan hidegen hagyta ez a sokak szemében forradalmi módszer. Az Iparművészeti Főiskolán szövöttanyag-tervezőként szerzett diplomát, s ennek megfelelően kézzel, sőt kézbefoghatóan valóságos dolgokat, abroszokat, függönyöket, bútorszöveteket tervezett pályája első szakaszában. Miután azonban a magyar textilipar az elmúlt évtizedben szinte megsemmisült, más foglalatosság után kellett néznie. Így lett jelmez-, olykor díszlettervező. S valahol – valamiben képzőművész megengedheti magának, hogy maradandó anyag helyett csupán skiccben fejezze ki magát, aprólékosan kimunkált ellenében szóban, vagy írásban adjon utasításokat anyagbeszerzőnek, varró- és öltöztetőnőnek, akkor az a jelmezkészítés. Elég, ha a fejében összeáll a mű, mind az egészet átható koncepció, mind az összes részlet – a ruha gallérjától a gombokon át a masniig, megteheti, ha elég bátor és nagyvonalú, hogy mindezek tudatában tevékenységében instrukciók adására szorítkozik. Mint a rendező, aki irányítja-korrigálja az operatőrt, a színészeket. No de nem folytatom, nem szeretnék mások szakmájába hozzá nem értőként belekontárkodni.

Ruttka Andrea jelmeztervezőként pompás és részletes rajzokat készít. Amelyekről a munkában közreműködőknek – sőt Önöknek, nézőinek is – minden pontosan leolvasható. Elárulhatom, otthonában volt alkalmam megbizonyosodni arról, hogy tökéletesen elsajátította az anatómiát. Az itt kiállított munkái is tanúsítják, hogy hibátlanul műveli, sőt élvezi a rajzolást, amely számára nem segédeszköz. Ez a kiállítás ugyanis nem elsősorban a kosztümtervező produkciója. (Arra ott az előadás.) Ami itt és most szemlélhető, az inkább Ruttka Andrea, a gondolkodó művész munkássága.

Természetesen ugyanarról az emberről van szó. Egyrészt színházi plakátokat látunk; másrészt olyan grafikákat, amelyeknek főszereplője a ruha. Csak most már – ha kissé fennkölten hangzik is – filozófiai értelemben. Ruttka Andrea nem mini- vagy maxiszoknyát rajzol, nem cső- vagy trapéznadrágot, hanem az öltözék, mint olyan ábrázolódik ezeken a lapokon. A ruha, amely – elfeledkezünk róla, mert a civilizáció puhánnyá tett bennünket – jóval több, mint védőhuzat az időjárás ellen. Ebben ölt testet, szinte a szó szoros értelmében, az egyéniségünk. Meg az is – ne legyünk prüdek -, hogy férfiak és nők vagyunk. A ruha azért (is) van, hogy levetkőzzünk. Hogy megnyíljunk annak, akit szeretünk. (Alighanem azért is szerepel itt kulcspozícióban a cipzár.)

A félig lehúzott cipzár erotikus képzeteket kelt; de az, amelyik önálló motívum a képein, immár nem ruha kellék. Általános jelentést hordoz. Az egyik lapon például felhős ég nyílik meg mögötte. Azt sugallva, hogy az életünk – a világ – tele van cipzárakkal; természetes, hogy el-, jobban mondva bezárkózunk a segítségükkel sok olyan dolog elől, amit nem kedvelünk. Amikor azonban meg akarunk szabadulni attól, amit egy megunt, vagy elnyűtt ruha képvisel, elég egy könnyed mozdulat ugyanezen a fogas szerkezeten. Igaz, néha annál nagyobb lelkierő kell hozzá, hogy ezt a merész húzást megcselekedjük.

Vadas József

művészettörténész